„Nálunk a női vonalon soha senki nem volt boldog” – mondja a kliensem szomorúan – „sem én, sem az anyám, sem a nagyanyám!”
Így néznek ki a negatív női generációs minták, amiket cipelünk életeken keresztül. Görgetjük a boldogtalanságot, mint egy hógolyót, s ahogy gurul, egyre nagyobb lesz, egyre feltűnőbb… Így elérkezik az idő, amikor már észrevesszük az ismétlődő negatív mintázatokat és szeretnénk rajta változtatni. „Már látom, hogy az anyám és a nagyanyám sem volt boldog, de én végre szeretnék az lenni! Sőt! Azt szeretném, ha a gyermekeim is boldogok lennének.”
A boldogság, mint megannyi más dolog is, ott van körülöttünk az Univerzumban és korlátlanul hozzáférhető! Ehhez azonban meg kell nyitnunk magunkat, hogy be tudjon áramolni.
Sajnos mi nők (is) hajlamosak vagyunk bezárkózni, falakat emelni magunk köré. Elbújni a jól felépített barikádok, falak mögé, hogy védjük magunkat, hogy elzárjuk magunkat a sérülésektől. Attól félünk, hogyha megnyitjuk a szívünket, akkor újra vagy ugyanúgy meg fogunk sérülni. S ez fájni fog! A testi-, lelki-, verbális bántásokra falak felemelésével reagálunk, egészen addig, amíg el nem készítjük a Kínai Nagy Falat is megszégyenítő saját kis védelmi rendszerünket, ami mögött biztonságban érezzük magunkat. Vagy legalábbis a biztonság illúziójában…
Sokszor ez már rutinosan megy, hiszen megtanultuk, lemásoltuk a felmenőinktől. Itt a biztonságos, mert a falak mögött nem sérülhetünk és csak később vesszük észre, itt hideg és sötét van; itt önmagát termeli újra a magány és boldogtalanság érzése.
Ami az egyik oldalon megvéd a sérülésektől, az a másik oldalon elzár a boldogságtól, elzár az élettől és az érzelmek megélésétől, amiben van bizony olykor fájdalom is. A rendszerünk viszont nem tud válogatni… nincs olyan, hogy a rossz érzéstől elzárom magam, a jó érzéstől pedig nem. Merthogy minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Az élet ilyen! Rengeteg, különféle érzés megtapasztalását teszi lehetővé és vagy megnyílunk számukra, vagy elzárkózunk.
S persze, amikor már több életen keresztül, illetve amikor generációkon keresztül működtetjük ezt az érzelmi bezárkózást akkor nehezebb megnyílni, mert félünk. A félelmek kioldását, a lépésről lépésre történő megnyílást azonban bármikor elkezdhetjük, ez nincs korhoz kötve. Mindannyian szépen a saját tempónkban kezdjük el magunkat megnyitni az életre, ahol néha süt a Nap és ahol néha viharok vannak és eső… viszont, ha nincs eső, akkor nincs természet sem és akkor bizony termés sincsen, gyümölcs sincsen! Eső, és olykor viharok nélkül nem fejlődik semmi! Nincs élet esővíz nélkül, ahogyan nincs igazán élet érzelmek nélkül sem.
S a mi döntésünk, hogy a sivatagban, az érzelmi pusztaságban, a hideg falak mögött akarunk élni vagy kinyitjuk a bezárt kapuinkat, lebontjuk tégláról téglára a falainkat és elindulunk élni és érezni az Életbe!
evima
