Anyák napján ünnepeljük az anyákat, az anya minőséget és a saját édesanyánkat.

Vajon őszintén és tiszta szívvel tudunk ilyenkor anyu felé fordulni, vagy csak letudjuk a „kötelező programot”?

Anya és az anyával való kapcsolatunk az egyik legkardinálisabb kérdés az életünkben!

 

Tele vagyunk vágyakkal, elképzelésekkel, ideákkal azzal kapcsolatban, hogy milyen is a tökéletes anya és hogy az én anyukámnak milyennek kellene vagy kellett volna lennie ahhoz, hogy én kiegyensúlyozott és boldog gyermekkort tudhassak magam mögött.

Tegyük a fel a kérdést magunknak: van bennem elvárás édesanyám felé?

A bennünk lévő, anyuval szembeni elvárások rámutatnak arra, hogy még nem vagyunk hajlandók belenézni abba a tükörbe, amit anyukánk mutat vagy mutatott nekünk. Hiszen ma annyira divatos mindenféle pszichológiai és spirituális körökben (is) minden elakadásunkért és bajainkért a szülőt hibáztatni és azt mondani, hogy „ez is anyám miatt van” vagy „ennek az oka a bennem lévő anyasebem” és hasonló álságosságok, ami gyönyörűen rámutat arra, hogy még mindig másban, még mindig kívül keressük – jelen esetben történetesen az anyánkban és az anyánk viselkedésében – a bűnbakot, ahelyett, hogy belenéznénk a tükörbe és elkezdenénk magunkat vizsgálni, nem pedig a tükörre mutogatni!

 

Dolgunk van ezzel akkor is, ha düh, harag, neheztelés van bennünk anyu iránt. A jó hír viszont az, hogy ha már ezt beismerjük, akkor nem vagyunk önhazugságban és nem akarjuk az érzéseinket a szőnyeg alá söpörni. Megnyugtató lenne, ha legalább annyit ki mernénk mondani magunkban, hogy „Köszönöm, hogy engedted, hogy a testeden keresztül megérkezhessek ebbe a fizikai világba, hogy megtapasztalhassam és megtanulhassam azt, ami a vállalásom”. Ezen túlmenően bármilyen elvárást anyu nyakába zúdítani vagy bármilyen más velem történt dologért őt felelőssé tenni, teljesen felesleges önáltatás. Ha dühösek vagyunk anyura valamiért, akkor valójában saját magunkra vagyunk dühösek, méghozzá az önmagunk elől is eltitkolt személyiségrészeikre.

Ha őszintén szembe nézünk a valósággal, akkor beláthatjuk, hogy anyu nem tudott többet adni, mint amit Ő is kapott a saját anyjától és nincs, illetve nem is volt más mintája. Sőt, Ő még csak annyira sem volt „szerencsés”, mint mi, mert nekünk már milliónyi lehetőségünk van, hogy kidolgozzuk magunkból ezeket a sérült részeinket, amit anyu csak megtükröz nekünk. Ő ennyit tudott tenni! Higgyük el, a legtöbbet adta, amit adni tudott és az Ő adottságaihoz mérten, a legjobb tudása szerint működtette felénk az anya minőségét, amire csak képes volt. Ennél többet elvárni tőle botorság!

 

Mi tehát, a legtöbb, amit adhatunk anyák napjára édesanyánknak és önmagunknak?

Egyszerűen csak fogadjuk el, hogy anyu mindent megadott, amire az akkori tudatszintjén képes volt – még akkor is, ha azon túl, hogy megszült, semmi mást nem kaptunk tőle, vagy legalábbis úgy érzékeljük, hogy nem túl sokat.

S kezdjük el az önmagunkkal való munkát minden bennünk lévő dühvel, nehezteléssel, elvárással, haraggal, hiánnyal és minden más negatív érzéssel, ami bennünk van édesanyánkkal szemben – mert ez az összes negatív érzés BENNÜNK VAN! S ami bennünk van, az mind kidolgozható, nincs rá szükségünk anyára, csak a saját döntésünkre, a saját elhatározásunkra.

Úgyhogy engedjük meg édesanyánknak, hogy olyan legyen, amilyen tud. Köszönjük meg neki, hogy általa a világra jöhettünk tanulni, tapasztalni, fejlődni. Minden más a mi dolgunk! S ha a saját dolgunkba végre felelősségteljesen beleállunk, meg tudjuk változtatni az anyaképünket és megváltozik az édesanyánkkal való kapcsolunk is.

ISTEN ÉLTESSE AZ ANYÁKAT!

 

evima