Vajon melyik szülőnek ne lenne a fejében kétség, hogy vajon jól csináltam-e…? Mi lett volna, ha másképpen nevelem…? Sőt! Sokszor még a bűntudat is képes marcangolni bennünket, különösen, ha a gyermekünk már felnőtt és esetlég még a fejünkhöz is vágja, hogy – szerinte – mit rontottunk el, vagy más módon szembesít bennünket – az általa vélt – hibáinkkal.
Szülőként képesek vagyunk-e elfogadni, hogy ott és akkor azt tettük és úgy viselkedtünk, úgy neveltük a gyermekünket, ahogy az akkori tudatszintünknek megfelelően képesek voltunk? El tudjuk-e engedni az önbántást és az önmarcangolást, el tudjuk-e engedni a bűntudatunkat a gyerekneveléssel kapcsolatban? El tudjuk-e fogadni, hogy a gyermekünk pontosan azt kapta, amire neki szüksége volt, hogy abból tanuljon és tovább tudjon lépni? Hiszen a gyermekünk nem véletlenül érkezett hozzánk! Nem véletlen, hogy én vagyok a szülője!
Egész életünket nyomon követi a fejlődés; most már sokkal okosabbak, tapasztaltabbak és bölcsebbek vagyunk, mint pár évvel ezelőtt és ma is okosabbak vagyunk, mint tegnap voltunk. Sőt! Amikor valamilyen esemény történik, már a történést követő pillanatban bölcsebbek vagyunk és látjuk, hogy hogyan lehetett volna jobban megoldani egy-egy helyzetet.
Ha képesek vagyunk elfogadni azt, hogy folyamatos fejlődésben vagyunk és minden egyes megtapasztalás azt szolgálja, hogy egyre szeretetteljesebben oldjuk meg a helyzeteket, akkor meg tud érkezni hozzánk az elfogadás érzése és az ebben való megnyugvás, illetve az a tudat, hogy akkor és abban a pillanatban az akkori tudatszintünknek megfelelően a lehető legjobb szándékkal cselekedtünk, amire képesek voltunk.
Ezeket a felismeréseket nem érdemes a szőnyeg alá söpörni.
Ha felismerjük és kimondjuk, hogy anno „hibáztunk”, akkor a gyermekünknek is jó példát tudunk mutatni, méghozzá azt, hogy hibázni lehet, s akkor a gyermekünk sem lesz frusztrált attól, hogy mindig tökéletesnek kell lennie. „Mert ha anyu és apu is hibázhat, akkor én is hibázhatok!” S ez már önmagában oldja a megfelelési kényszert, a tökéletességre való törekvést és a szorongást.
S ez a legnagyobb ajándék, amit a gyermekünknek gyereknapra adhatunk. Ha leülünk vele beszélgetni és elmondjuk neki, hogy úgy érzem, hogy ebben és ebben ma már másként cselekednék, de akkor és ott ennyire voltam képes. Akkor azt hittem, úgy éreztem, hogy azzal teszem neked a legjobbat! Ma már látom, hogy másképpen csinálnám!
Ha erősebb a gyermekünk iránti szeretet bennünk, mint a saját Egónk, akkor meg tudjuk tenni. Akkor merünk őszinték lenni a gyermekünkkel, merjük bevallani a gondolatainkat és az érzéseinket.
S egy ilyen beszélgetésnek milliónyi gyümölcse lehet, mert például kiderülhet, hogy amit bűntudatként cipelünk magunkkal, azt a gyerekünk nem is vette rossz néven. Vagy hogy egy ilyen bocsánatkérés, felismerés és beismerés felszabadítja a gyereket egy régóta cipelt harag, neheztelés vagy elfojtott düh alól. Sőt! Nagyon nőhetünk a gyermekünk szemében. S ahogy mi nyitunk, úgy fog nyitni felénk a gyermekünk is. Nem fog annyit szorongani és nem lesz erős megfelelési kényszere, mert megérti, hogy senki sem tökéletes. Még anya sem. Még apa sem. S ha ők nem azok, akkor nekem sem kell annak lennem. Törekedhetek a jóra és közben el tudom fogadni azt, ha hibázok. S így már az unokák nevelésében sem lesz akkora feszültség; oldódnak a generációs vonalon cipelt karmikus terheltségek és még rengeteg más örömteli eredménye lehet egy ilyen őszinte és nyílt megnyilvánulásnak! Ha merjük!
Ajándékozzunk hát gyereknapra a gyermekünknek egy őszinte beszélgetést, egy-két őszinte és nyílt gondolatot! Ajándékozzunk valamit úgy igazán magunkból! Ez a legnagyobb ajándék, amivel megörvendeztethetjük a gyermekünket.
ISTEN ÉLTESSE A GYERMEKEINKET!
evima
