Amióta világ a világ párkapcsolatok mindig is voltak és valószínűleg lesznek is. Jók, még jobbak és kevésbé jók… Emellett mindig is léteztek szeretők, akikre hol megvetéssel, hol ítélkezéssel, hol csodálattal néztek. Voltak olyan korok, ahol szemet hunytak felettük, sőt a királyoknak, uralkodóknak szinte kivétel nélkül voltak ágyasaik. Egyik-másik szeretőről, mint például Madame Pompadour, Kleopátra, Marilyn Monroe vagy Don Juan, Casanova legendák keringenek és a róluk szóló könyvek vagy filmek a mai napig nagy népszerűségnek örvedenek.
Akár elfogadjuk, akár elítéljük a szeretőket, ők ma is léteznek, köztünk járnak a hétköznapokban is. Érdemes róluk is szót ejteni.
Miért lesz valakiből szerető?
A hagyományos párkapcsolat valamilyen szintű elköteleződést igényel mindkét fél részéről. Ha egyedülállóként kifejezetten szeretői kapcsolatot keresünk vagy élvezzük a szeretői minőséget, akkor a kötődéseink – akár gyerekkorban a szülőkkel, akár felnőttkorban a korábbi párkapcsolatainkban – sérültek. Rengeteg példa van előttünk: boldogtalan, rossz kapcsolatok és házasságok; gyereket egyedül nevelő anyukák vagy apukák, ahol a gyermek nem lát jól működő párkapcsolatot, így nem tud nála kialakulni az egészséges kötődés mintája a szülői kapcsolat tükrében. Bár nem kizárólag, de elsősorban anyához való hibás vagy semleges kötődés, valamint leginkább az érzelmi kötődés hiánya, a szeretethiány, az odafigyelés hiánya, a meg nem értettség stb. vezet könnyen oda, hogy szeretői pozícióban találjuk magunkat.
Vannak, akik könnyebben viselik vagy egészen természetesen kezelik, vagy kifejezetten élvezik a szeretői pozíciót és ennél komolyabb elköteleződésre nem is vágynak. Mások önmaguknak sem vallják be, de rettegnek elveszíteni a szabadságukat, félnek elköteleződni vagy napi szinten alkalmazkodni egyetlen állandó partnerhez, valamilyen korábbi rossz tapasztalatok miatt.
Léteznek azok a szeretők, akik látszólag szenvednek ebben a szeretői pozícióban, de valójában nem tudnak vagy nem mernek kilépni belőle, mert nem tartják magukat elég értékesnek ahhoz, hogy egy párkapcsolatban felvállalhatóak legyenek, vagy el sem hiszik magukról, hogy ennél többet érdemelnek, esetleg a korábban megélt sérüléseik, rossz tapasztalataik miatt már el sem hiszik, hogy ennél jobb is jár(hat). Egyes szeretők el sem tudják képzelni önmagukról, hogy belőlük jó partner, jó feleség vagy férj válhatna, vagy azt, hogy ők is választhatóak, felvállalhatóak. Ezeket a szeretőket az önbizalomhiány nem engedi ki ebből az ördögi körből.
Mivel az ilyen kapcsolatok jórészt valamilyen érzelmi hiányon alapulnak, így elkerülhetetlen, hogy a rózsaszín ködben lebegést követően, egyre feszítőbbé, erőteljesebbé váljon a vágy, hogy legyen mellettünk valaki, hogy felvállaljanak, hogy értékesnek tartsanak… s persze mindezt még megfűszerezi a bűntudat, az önsajnálat és magány érzése. Addig, amíg szeretőként ki nem lépünk ebből negatív önértékelési spirálból, amíg helyre nem tesszük az önbizalmunkat, addig ebben a mókuskerékben fogunk pörögni akár hosszú éveken keresztül is.
Mindeközben feleségként vagy a férjként érzünk, sejtünk valamit, de ha erős önbizalomhiányunk van, akkor szólni sem merünk, csak elfojtunk vagy sírunk vagy veszekedést, egyéb cirkuszt provokálunk. Valódi lépéseket ilyen esetben mi sem merünk tenni, mert félünk, hogy összeomlik a felépített illúzió világunk és mi lesz velünk egyedül, ha a párunk a szeretőjét választja helyettünk, a családunk helyett. A félelmeink ilyenkor annyira erősek, hogy valódi megoldás és szembenézés helyett sokszor a dühöngést, veszekedést, elfojtást, sírást választjuk. Fokozza a helyzetet, ha ez már nem az első eset, mert akkor sem mertünk a sarkunkra állni és kiborítani azt a bizonyos szagos bilit, hogy megnézzük, hogy vajon mi van benne és főleg mióta? Sokszor féltjük a megszokott hétköznapjainkat, féltjük a megszokott egzisztenciánkat, féltjük a biztonság illúzióját… Ha hagyjuk, hogy ezek a félelmek maguk alá gyűrjenek bennünket, akkor akár évekig is őrlődhetünk ebben a helyzetben, hol a szeretőre, hol a hűtlen párunkra mutogatva, elhitetve magunkkal, hogy mi ebben helyzetben ártatlanok vagyunk; így tetszelegve az áldozat szerepében.
Ne feledkezzünk meg természetesen a „fő bűnösről”, a hűtlenről sem! Nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy belássuk, hogy kapcsolatunk, a házasságunk egy ideje már nem működik kielégítő szinten sem, de az is lehet, hogy soha nem is működött. Ebbe azonban őszintén bele kellene néznünk. Feltárni önmagunkban és a kapcsolatainkban a hiányosságokat, ami miatt nem merjük kommunikálni az igényeinket, ami miatt félünk kimondani a kimondatlant és azt is, hogy mi is félünk elveszíteni a megszokott környezetünket, a megszokott kényelmünket, az egzisztenciánkat, a biztonságunk illúzióját és a félelmeinkkel való szembenézés helyett lavírozgatunk, hazudozunk mindenkinek és a gyerekekre mutotgatunk alibiként.
Egy dolog teljesen biztos: a harmadik személy, a szerető soha nem véletlenül bukkan fel egy párkapcsolatban, Ő rángatja legjobban azt a bizonyos vészcsengőt, hogy valami nem működik jól!
Ha kész vagy rá, hogy szembenézz a saját félelmeiddel és elengedd azokat; ha ki akarsz jönni az önbizalomhiányból, az önhazugságokból és el akarod engedni az önmagad elől is eltitkolt kifogásaidat és valódi, gyökeres változást szeretnél az életedben, akkor szeretettel várlak egyéni konzultációimon.
evima
