Életünknek szerves része az állandó változás, a befogadás és az elengedés körforgása. Sokszor befogadni is nehéz, de az elengedés sokunknak kicsit nehezebb folyamat. Tanuljuk ezt is ugyanúgy, mint minden mást az éltünkben.
Az elengedés képessége egy olyan elsajátítandó készség, amit a halálfélelmen, a veszteség és a hiány érzésén, a szeretett személy elveszítésének érzésén keresztül tapasztalunk meg.
Ha az eltávozott személlyel harmonikus, önzetlen, szeretetteli volt a kapcsolatunk, akkor is mélyen tud fájni a hiánya, mégis ilyen esetben rövidebb idő alatt tud végbe menni a gyász folyamata. Ellenben, ha az elveszített hozzátartozónkkal sok konfliktust éltünk meg és nem zártunk le dolgokat, akkor erősebben, mardosóbban és hosszasabban megyünk keresztül az elengedés és a gyász folyamatán. Ebben az esetben ugyanis a hiány fájdalma párosul azzal az érzéssel, hogy valamit nem tisztáztunk, valamit nem zártunk le, valamit nem fejeztünk be… nem jutottunk el a szeretetteljes kapcsolathoz… Még szükségünk lett volna időre, ahhoz, hogy … Bármihez!
A hiányérzetet, az ürességet, a fájdalmat meg kell élnünk és ezen a folyamaton keresztül kell mennünk, mert ezáltal tanuljuk az elengedés képességét.
A gyász folyamata sok hullámvölgyön és hullámhegyen visz keresztül óriási mélységekben – még akkor is, ha a felszínen tagadásban vagyunk.
Ebben a folyamatban az érzelmeknek és a gondolatoknak végtelen szövevényén megyünk keresztül. Érzünk fájdalmat, hiányt, ürességet, szomorúságot, bánatot, szívfájdalmat, tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot. Ami átcsaphat egyik pillanatról a másikra dühbe, haragba, neheztelésbe. Olykor magunk sem értjük a saját gondolatainkat és érzéseinket. Az elvesztett személyt egyszer felmagasztaljuk és csak a pozitív, előnyös tulajdonságaira fókuszálunk, majd elkezd bennünket mardosni a lelkiismeret-furdalás vagy bűntudat, hogy vajon megtettünk- e mindent…? Elárasztanak az emlékek és szégyelljük magunkat bizonyos korábban tanúsított viselkedésünkért… Azután átcsapnak a gondolataink és érzéseink egy másik szélsőségbe, a sérelmeinkbe, a bánatba és a megbántottságba. Dühösek vagyunk az orvosokra, a másik hozzátartozónkra, Istenre… mindenkire! Dühösek vagyunk az eltávozott szerettünkre, hogy hogyan tehette ezt velünk? Hogy hagyhatott itt bennünket? Majd azért lesz lelkiismeret furdalásunk, hogy dühösek vagyunk rá vagy haragszunk; esetleg attól, hogy az elmenetelével kapcsolatban megkönnyebbülést érzünk.
S az érzelmi hullámzások folyamata a végtelenségig sorolható…
Nagyon fontos, hogy megértsük, hogy ez egy tanulási, egy tapasztalási folyamat, amin keresztül kell mennünk, amit meg kell élnünk a maga végtelen mélységeivel és fájdalmaival együtt. A legfontosabb az elfogadás! Az, hogy elfogadom magam a gondolataimmal és érzéseimmel együtt, mert ez normális. Minden érzésem és minden gondolatom rendben van! Ez az elengedés, a gyász folyamata. Meg kell, hogy engedjük magunknak! Mert csak így tudjuk megtanulni és megtapasztalni a szeretetteljes elengedést. Fogadjuk el, hogy bármit érzünk és bármit gondolunk az elengedés kapcsán, az úgy rendben van, ezen az úton végig kell mennünk.
Ha elfojtjuk ezeket a gondolatainkat és érzéseinket, ha tagadásban vagyunk önmagunkkal, akkor nem tud beindulni a gyász folyamata és nem tudunk elindulni a gyógyulás útján!
Engedjünk szabad utat a fájdalomnak és az érzéseinknek!
Ha nem engedjük szabadjára ezeket a megéléseket, ha belső ellenállásba és tagadásba kezdünk, ha erősnek vagy keménynek akarjuk mutatni magunkat, akkor a meg nem élt lelki fájdalom szomatizálódhat és testi fájdalom, illetve különböző betegségek formájában állandósulhat.
Ezért a gyászt és annak folyamatát meg kell élni! Lehet haragudni, lehet sírni, lehet dühöngeni, lehet bármit érezni és gondolni, csak ne fojtsunk el semmit!
Ha megengedjük magunknak, hogy fájjon, akkor ennek a megélését követően elkezdhet az érzelmi seb gyógyulni, ami a szerettünk elvesztésével keletkezett.
evima
