Anyával való konfliktus egyik kardinális problémája, hogy anya nem azt csinálja, amit elvárok tőle, azaz nem úgy viselkedik, ahogy a fejemben lévő „anyakép” szerint egy anyának viselkednie kellene!
Amikor anya elvált vagy korán özvegyen maradt és új életet kezdett, vagy legalábbis próbál új életet kezdeni egy új partnerrel, akkor ez könnyen konfliktusokat generál az anya-gyerek kapcsolatban, különösen, ha én gyerekként nem vagyok elfogadó.
Ha vannak olyan elvárások a fejemben, hogy anya most már idős, otthon kellene, hogy maradjon, süssön -főzzön és álljon készenlétben, arra várva, hogy mikor tehet bármit értem és az unokájáért, mikor mehet érte az óvodába, iskolába, mikor vigyázhat rá, mikor játszhat vele és így tovább.
Gyerekként bele se gondolunk, hogy anya már végigjárta ezt az utat, felnevelt legalább egy gyereket, bennünket és most, hogy végre szabad, szeretné ezt a szabadságát élvezni. Szeretné megélni a „második tavaszt” az életében, szeretné jól érezni magát az új partnerével, anélkül, hogy bárkinek elszámolna erről.
De ha én gyerekként még nem nőttem fel, akkor hisztizek, ha anya meri élni a saját életét és már nem áldozza fel magát teljes egészében a gyerek,- vagy unokanevelés oltárán.
Persze ilyenkor mindig keressük a bűnbakot, mert hát az azért mégsem olyan igazi, hogy anyára haragudjak, hogy észre vegyem, hogy anyát nem tudom beletuszkolni a róla alkotott képbe, ezért egyértelműen anya új párja lesz a bűnbak, mert Ő az aki rossz útra viszi anyát, ő az aki negatívan befolyásolja, aki rossz hatással van rá… stb. stb. Pedig anya csak tapasztalni szeretne és megélni valamit, amiben valószínűleg már hosszú évtizedek óta nem volt része. Ez nem azt jelenti, hogy számára nem fontos a gyereke vagy az unokája, de bizonyos helyzetekben már meri önmagát választani és meri önmagát az első helyre tenni a saját életében.
S ebben a helyzetben be kellene vallanom magamnak, hogy olykor piszkosul nehéz. Akkor is nehéz, ha párkapcsolatban élek, de ha egyedülálló anya vagyok, akkor meg még nehezebb. De ezt senki nem mondta el előre, hogy néha olyan nehéz és fárasztó lesz, hogy teljesen kimerülök. Ezért dühös vagyok mindenkire és főleg anyára, mert nem elég, hogy erre nem készített fel, most még csak nem is segít úgy, ahogy elvárom. Úgy, ahogy gyerekkoromban ott volt, vagy ott kellett volna lennie… hogy azonnal ugorjon, amikor én sírok! De anya már túl van azon, aminek én most még a kellős közepén vagyok! Anya már szabad akar lenni, élvezni akarja az életet, a boldogságot, én pedig ilyenkor dühös vagyok anyára! Dühös vagyok rá mert Ő megteheti és meg is teszi! Ahelyett, hogy itt lenne és azonnal rendelkezésemre állna, amikor már úgy érzem, hogy nem bírom tovább, annyira túlterhelt vagyok. Ezért irritál annyira anyu, mert Ő szabad, amit én most nem engedhetek meg magamnak… Ennél jobban már csak anyu pasija dühít, mert ha Ő nem lenne, akkor anyu velem és a gyerekemmel foglalkozna…
Vajon el tudom engedni az elvárásaimat anyuval szemben arra vonatkozólag, hogy milyen nagymamának kellene lennie és tudom Őt engedni, hogy élje az életét?
Ha meg tudom ezt tenni szívből, akkor megérkeznek az alternatív megoldások!
Meglátom végre a fától az erdőt, meglátom végre az elvárások mögötti megoldásokat!
Mert a düh, a harag, a neheztelés és az elvárások olyan energiák, amik eltakarják előlünk az egyszerű megoldásokat!
S ha még mélyebbre akarunk menni, akkor vizsgáljuk meg, hogy van-e bennünk gyerekkorból maradt féltékenység, amikor „anyu nem velem foglalkozik”, hanem „egy vadidegennel”?
Egyedülálló szülőként pedig érdemes arra is rátekintenünk, hogy van-e bennem mélyen eltemetett irigység? Irigy vagyok-e anyura, mert neki van valakije, nekem meg nincs? Anyu meri jól érzeni magát, kirándulgat, nyaralgat, moziba jár, én meg levegőt is alig kapok, a gyerek ,- a munka-, a háztartás és egyéb vállalások mókuskerékben…
Egy egészséges, jól kidolgozott anya-lánya, illetve anya-fia kapcsolatban el tudom fogadni, hogy anya éli a saját életét és szívből tudok örülni az Ő boldogságának.
evima
