Ha megcsalnak, ha elhagynak, az iszonyatosan tud fájni! Elevenünkbe vág a „nem vagyok elég jó”, „kevés vagyok” érzése, ami keveredik a düh, a harag és a tehetetlenség érzéssel, s ezek marcangolnak belülről.
Amíg benne vagyunk a fájdalomban és az önsajnálatban, addig ebből ki sem látunk. Az érzések forronganak, keverednek bennünk és ez teljesen maga alá tud temetni, még akkor is, ha nem mutatjuk ki, ha csendben elnyomjuk.
Először mindig a harmadikat keressük! A harmadik, aki elcsábította tőlem a páromat. Ő lesz a fő bűnös, akit magyar nyelv gyönyörűen változatos és színes szókészletének, nem irodalmi páholyokba való jelzőivel tudjunk illetni. Utána jöhet a (volt) párom, akit hasonló szóvirágokkal minősítünk úgy, még a kaktusz is összehúzza magát a polcon.
Valamilyen formában a megcsalással, az elhagyással kapcsolatos összes fájdalmunkat és érzésünket muszáj felengednünk, mert ha nem tesszük meg, akkor beleragadunk ennek a poklába és még évek múlva sem tudunk tovább lépni, hogy az egyéb következményekről ne is beszéljünk!
Amikor már megittuk az utolsó üveg bort, vagy elsírtuk az utolsó könnyünket is, akkor marad az üresség, marad a csend. Megéltük a fájdalmunkat és jó esetben felengedtük az érzéseinket.
S amikor elmúlt a legnagyobb vihar, amikor ott maradunk a saját csendünkben, akkor újra feltesszük magunknak a kérdést: Miért?
Csak a megélt fájdalmak, a felengedett érzések, a hatalmas vihar utáni csendben fogunk tudni igazi válaszokat kapni rá!
Ha ilyenkor meghallgatjuk a lelkünk szavát, akkor megsúgja nekünk, hogy mik voltak azok a jelek, amiket már korábban észre kellett volna vennünk. A jelek, amik mutatták, hogy már jó ideje nem működött ez a kapcsolat jól, nem volt egészséges egyensúly benne.
Valaki nem volt őszinte, valaki nem volt önmaga ebben a kapcsolatban, s ez biztos, hogy én voltam! Én voltam az, aki hazudott önmagáról, én voltam az, aki hazudott önmagának! Én csaptam be saját magam! Én nem akartam szembe nézni azzal, hogy csak úgy működik ez a kapcsolat, hogy én folyton olyat mondok, olyat teszek, úgy viselkedek, amiben nem vagyok igazán önmagam. Mert annyira szerettem Őt vagy éppen a róla magamban felvázolt eszményképet, hogy közben elfelejtettem magamat szeretni. Elfelejtettem a saját igényeimet észrevenni. Alávetettem magam a másiknak vagy a kapcsolatnak vagy a családnak vagy a gyerekeknek vagy ki tudja, hogy milyen önhazugságnak és milyen célnak… de egy biztos: nem voltam igazán önmagam ebben a kapcsolatban! Annyiszor vagy olyan sokáig voltam hűtlen a lelkemhez, a szívemhez, önmagamhoz, hogy ez meg kellett, hogy mutatkozzon most már a külvilágban is!
S ha én eddig nem voltam hajlandó őszintén bevallani magamnak, hogy hűtlen vagyok a szívem vágyaihoz, hogy nem vagyok igazán önmagam, akkor majd megmutatja nekem a párom, megmutatják az események, megmutatja a Világ! Mivel semmi más nem történik meg a külvilágban, csak az, ami bennem van! Csak az tükröződik meg benne!
S ha már megéltük a fájdalmunkat, ha már elmúlt a gyász időszak, ha lecsendesedett a vihar és kezd az a kép kitisztulni, akkor eljön az ideje annak, hogy a „Miért?„-en túl, további kérdéseket tegyünk fel magunknak: Miben nem voltam őszinte önmagamhoz? Milyen illúziónak rendeltem alá magamat? Milyen jeleket nem vettem észre? Miben nem mertem őszintén kiállni magamért és az érzéseimért? Mit és miért kompenzáltam ezzel a kapcsolattal? Mit és miért áldoztam fel?
Legyünk kíméletlenül őszinték legalább önmagunkhoz! Mikor tudtuk, hogy ez így, ebben a formában nem lesz jó? Már az első perctől kezdve? Vagy később volt olyan esemény, ami egyértelműen jelezte, hogy nem is voltam igazán boldog…
Mert csak azt csalják meg, aki önmagához is hűtlen!
evima
