Sokszor bújunk a mögé a kifogás mögé, hogy azért nem mondunk el a másiknak valamit, mert „Nem akarom megbántani!”
Amikor arra hivatkozunk, hogy azért nem mondunk ki valamit, mert a másikat nem akarjuk megbántani, az valójában nem más, mint a mi gyenge kifogásunk arra, hogy ne kelljen kimondani valamit, mert nem érezzük elég erőnek vagy bátornak magunkat ahhoz, hogy kiálljunk önmagunkért, hogy képviseljük vagy kifejezzük magunkat.
Amikor ezzel áltatjuk magunkat, hogy nehogy megbántsuk a másikat, akkor tulajdonképpen e mögé a jól bevált kifogás mögé bújunk, pedig valójában fogalmunk sincs, hogy a másik egyáltalán meg fog e bántódni vagy sem? Maximum feltételezünk valamit, ami vagy úgy lesz, vagy sem.
Ha nem adunk információt magunkról, ha nem állunk ki magunkért, ha nem húzzuk meg a határainkat, akkor gyakorlatilag becsapjuk önmagunkat is és a másikat is!
Becsapjuk magunkat – mert abban az illúzióban ringatózunk, hogy azért nem mondjuk el, amit gondolunk vagy érzünk, hogy a másik nehogy megbántódjon! Valójában azonban pont az ellenkezője történik, attól félünk, hogy nehogy mi bántódjunk meg vagy sérüljünk meg a kimondott szavak következtében. Tulajdonképpen ilyenkor a saját gyávaságunk, saját fel nem dolgozott mintáink tartanak vissza attól, hogy merjük őszintén és tisztán kifejezni magunkat. Ettől függetlenül persze még lehet azt a bennünk lévő érzést szépen is és csúnyán is, azaz bántón kommunikálni. De ez már csak a kifejezés módjáról szól, nem a tényéről! Vagyis, ha tényleg nem akarjuk megbántani a másikat, akkor ne olyan módon és ne olyan stílusban fejezzük ki magunkat, hogy a másik számára az direkt sértő legyen. De az igazságunk, a bennünk lévő érzések, gondolatok kifejezése önmagában senkit nem bánt – maximum annak a stílusa.
Másrészt becsapjuk a másikat is, mert nem adunk neki információt arról, ami bennünk van, esetleg egyszerűen elhallgatunk valamit, amiből a másik tévesen azt feltételezheti, hogy ez így rendben van – vagyis hazudunk neki is! S pont ez a paradoxon benne, hogy miközben azt gondoljuk, hogy nem akarjuk megbántani a másikat, pont ezzel bántjuk, mert hazudunk, elhallgatunk a másik elől valamit.
Mi állhat e mögött?
Valójában ilyenkor nem a másikat nem akarjuk megbántani, hanem mi saját magunkat féltjük, hogyha kimondjuk, ami bennünk van, akkor mi fog történni? Félünk attól, hogy a másik hogyan fog rá reagálni. Félünk, hogy konfliktus lesz belőle és az bennünk rossz érzést fog kelteni, esetleg alul maradunk a vitában. Félünk, hogy bűntudatunk lesz – mint amikor már egyszer hirtelen felindulásból kimondtuk, ami bennünk volt… Félünk, hogy a másik nehogy megharagudjon vagy elhagyjon vagy pedig leomoljon a felépített jó kislány/jókisfiú szerep álarca rólunk, amiben eddig tetszelegtünk. Félünk, hogy akkor másik majd elutasít.
Amikor a „nem akarom a másikat megbántani” kifogás mögé bújunk, a mögött mindig valamilyen félelem, fel nem dolgozott érzelem, belső bizonytalanság lapul.
Ha nem mondunk ki dolgokat a másiknak – azzal az önhazugságunkkal, hogy nem akarjuk Őt megbántani – akkor vizsgáljuk meg őszintén magunkban, hogy tulajdonképpen mitől is félünk??? Miért félünk kimondani, ami bennünk van? S meddig akarjuk még önmagunkat és a másikat is hazugságban tartani?
evima
