Megállíthatatlanul közeledik a Tavasz és elkezd mocorogni bennünk a vágy a kinyílás és a kapcsolódás felé, egyre erősebben vágyunk a szeretetre, az érintésre, a szerelem minden formájának megélésére. Mégis sokan félünk tőle…
Miért?
Mert azt a mintát tanultuk, hogyha szerelmesek vagyunk, akkor az fájdalommal és szenvedéssel is jár! S legyünk őszinték, gyakorlatilag a filmekben, a könyvekben, a versekben, a dalokban és mindenhol, ahol a szerelem megjelenik, ott együtt jár a gyötrelemmel és a szenvedéssel, de valamilyen félreértéssel mindenképpen. Ha nem így lenne, akkor mihez kezdene magával ennyi író, költő, filmrendező, zeneszerző, influenszer?
Ha ehhez az információhoz még esetleg egy-két múltbeli fel nem dolgozott sérülés vagy rossz tapasztalat is társul, akkor nem is csoda, ha nem merjük megélni a szerelmet, ha nem merünk belemenni az érzéseinkbe.
Gondoljuk csak bele! Ha ennyi szenvedéssel és lemondással, ha ennyi fájdalommal jár, akkor inkább hagyjuk is! Ott mélyen legbelül nagyon erősen vágyunk rá, de nem merjük… vagy egyszerűen csak nem éri meg a macerát.
S ha már itt áll a küszöbön a Tavasz, merjük feltenni magunknak a kérdést, hogy tényleg a szerelem fáj? A világ legcsodálatosabb érzése tényleg gyötrelemmel jár? Biztos, hogy normálisan gondolkozunk?
Nem! A szerelem nem fáj!
Az fáj, hogy volt egy illúzióm, s az a porba hullik. Van egy érzés bennem és azonnal kapcsolok hozzá egy elképzelést, amit én generáltam a fejemben a másikról és a másik ennek nem felel meg, nem viszonozza, vagy nem úgy viszonozza, ahogyan azt én szeretném.
Akkor valójában mi sérül? Mi fáj igazán?
A bennem lévő Egó sérül, aki kitalálta és megálmodta, hogy a másiknak hogyan kellene viselkednie, mit kellene csinálnia; az az illúzióm és kitalált jövőképem sérül, hogy a másik majd az „enyém lesz” és minden úgy lesz, ahogy én akarom és akkor amikor én akarom.
S ez, a fejemben lejátszott elképzelés, ez az illúzió foszlik szét, s ez bizony tud fájni. Azzal való szembenézés, hogy nem az van, amit én akarok, nem úgy van, nem úgy lett, ahogy én akarom és így az elvárásaim szenvedtek csorbát. S persze minél inkább rá akarom magam vagy az akaratom kényszeríteni a másikra, Ő annál messzebb menekül tőlem, én pedig annál jobban kínlódok.
Maga a szerelem érzés nem fáj és mitől is fájhatna ez a csodálatos érzelem?! Hiszen szeretni szerethetek szeretettel és szerelemmel, úgy is, hogy nem teszem bele az elképzelésemhez társított követeléseimet. Sőt! Valójában akkor tudok igazán és tisztán szeretni, ha nem várok el érte semmit, ha feltétel nélkül és tisztán szeretek, mint ahogyan anya szereti az újszülött csecsemőjét, pusztán önmagában a létezéséért.
Merjünk bátran szeretni!
evima
