Sokan hajlamosak vagyunk hosszú időn keresztül magukban dédelgetni egy-egy régi sérelmet vagy fájdalmat. Egy esemény, egy beszélgetés, egy mondat elhangzása által úgy véljük, hogy a párunk megsértett, megbántott bennünket, esetleg hibázott valamiben és ez mély nyomot, érzelmi sérülést hagy bennünk.
A sérelem azonban sokszor nem kerül kimondásra. Az ember újra és újra visszatér hozzá gondolatban, felidézi a történteket és minden egyes visszatéréssel, emlékezéssel, újabb energiát ad neki. Így a vélt vagy valós sérelem lassan egyre nagyobbra nő bennünk. Minél többet foglalkozunk vele, minél tovább tápláljuk energetikailag gondolatokkal és érzelmekkel, annál erősebbé válik a hozzá kapcsolódó neheztelés vagy harag.
A bennünk megszületett sérelemért sokszor észrevétlenül büntetni kezdjük a társunkat. Ennek a büntető működésnek többféle formája lehet: bezárkózás, elfordulás, a figyelem megvonása, a kommunikáció visszatartása stb., melyek végső soron a szeretet megvonásának különböző formációi. Ezek a tudatalatti viselkedésminták automatikus reakcióként jelennek meg bennünk, mert „ha a másik megbántott, akkor én védekezésként bezárkózom, visszahúzódom, illetve Őt megbüntetem azzal, hogy nem szólok hozzá, nem reagálok, bezárok.”.
Ez az ún. büntető mechanizmus különösen jellemző azokra az emberekre, akik önmagukkal szemben sem elnézőek. Minél kevésbé engedem meg magamnak a hibázás lehetőségét, minél szigorúbban ítélem meg a saját magam tévedéseimet, annál nehezebben tudok elnéző lenni a párommal szemben is.
A legnagyobb probléma sokszor éppen az, hogy ezek a fájdalmak, sérelmek és csalódások nem kerülnek kimondásra az adott pillanatban vagy helyzetben. Magunkba fojtjuk őket és a partnerünknek fogalma sincs róla, hogy mi zajlik bennünk. A bennünk lévő neheztelésből származó, büntető energiák pedig egyre nagyobb teret nyernek, miközben a közöttünk is fokozatosan nő a távolság.
Előfordul, hogy egyszer csak kirobban belőlünk, mint egy túltelítődött kisgömböc és a lehető leg váratlanabb pillanatban hirtelen mindent a másik fejére olvasunk: régi hibákat, a másik által már rég elfeledett sérelmeket, évekkel korábbi történéseket. A másik fél pedig sokszor meglepetten és döbbenten hallgatja a fejére olvasott „vétkeket”. Sok esetben nem is érti, hogy hogyan kerül most mindez terítékre. Hiszen Ő nem is gondolta, hogy ez vagy az sértő. Nem érti, hogyha korábban az a dolog nem tetszett vagy bántó volt, akkor miért nem akkor jelezte a partnere, miért nem akkor beszélték meg? Miért nem szólt a társa, hogy megbántotta, hogy valami fájdalmat okozott benne vagy valami nem volt jó neki úgy, ahogyan akkor történt?
A másik fél ilyen helyzetekben már tehetetlen. Még ha esetleg érezte is korábban, hogy valami nincs rendben és tegyük fel meg is kérdezte: „Mi a baj?” Viszont, ha a válasz egy egyszerű „Semmi.” volt, akkor joggal feltételezhette, hogy valóban nincs probléma, hogy minden rendben van. Honnan is gondolhatná, hogy valami egészen más zajlik belül a másikban, mint amit kifelé kommunikál. Vagy éppen elhallgat.
Nem várhatjuk el a társunktól, hogy érzelem,- és gondolatolvasó legyen! Meg kell tanulnunk beszélni az érzéseinkről és gondolatainkról! Meg kell tanulnunk megosztani egymással a bennünk zajló érzéseket, hatásokat.
Észre kell vennünk magunkban, ha a bennünket ért sértések vagy csalódások hatására hajlamosak vagyunk befelé fordulni, bezárkózni, és a szeretet megvonásával büntetni a másikat!
Különösen fontos ezt azért tudatosítunk, mert miközben azt gondoljuk, hogy a másikat büntetjük, valójában mi magunk is szenvedünk. A szeretet áramlásának elzárása ugyanis nem egyirányú. Ha elzárjuk a másik fél felé a szeretet áramoltatását, akkor azzal önmagunkat is elzárjuk a kapcsolódástól, és a kapcsolati terünkből is kivonjunk a szeretetenergiákat.
Ez a bezárkózásban, elzárkózásban és szeretetmegvonásban megnyilvánuló ún. büntetőmechanizmus általában a nőkre jellemző, de előfordul az introvertált férfiaknál is. Sok esetben olyan generációs mintákról van szó, melyeket a szüleinknél is láttunk és automatikusan lemásoltuk a fájdalom és sérelem kezelésnek ezt a végtelenül rossz a mintázatát, s nem tanultuk meg megbeszélni a sérelem, bántódás megfelelő megbeszélését és rendezését az adott pillanatban.
Ha azt látjuk, hogy a szüleink sem tudják kezelni a sérelmeiket, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy vajon mi automatikusan lekövettük-e ezt a működési mechanizmust. Szembe kell néznünk azzal, ha nem tudjuk kimondani és megbeszélni a bennünk lévő sérelmeket. Be kell ismernünk magunknak, hogyha nem tudunk megbocsátani a társunknak, vagy ha a régi nehezteléseket és haragokat őrizgetjünk hosszú idő óta, újra és újra visszatérve hozzájuk. Így adva ezeknek a sebeknek újra energiát, folyamatosan életben tartva őket.
Az érzelmileg fel nem dolgozott régi sérelmek lassan egyre nagyobbra nőnek bennünk, egyre nagyobb és vastagabb falakat építve a kapcsolati terünkben, amik elzárnak bennünket egymástól. A szeretet helyét átveszi a neheztelés, az érintkezés helyét a távolságtartás, a nyitottság és megértés helyét pedig a bezárkózás. Minden egyes dédelgetett sérelmünk egy-egy tégla a közöttünk épülő falban és minél több ilyen tégla van, annál nagyobb és stabilabb lesz a fal, ami elhidegüléshez, szakításhoz vagy váláshoz vezethet.
A boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolat építéséhez érdemes egy alapos önvizsgálatot tartani magunkban!
Meg tudok-e bocsájtani a páromnak?
Vajon én megtettem-e mindent azért, hogy a társam valóban tudja, mi zajlik bennem? Adtam-e neki megfelelő információt arról, hogy bennem milyen érzés van? Mi nem esik jól? Mi fáj? Milyen érzéseket keltettek bennem a mondatai vagy az, ami történt?
Ha mindezt megosztottam vele, képes vagyok-e észrevenni a páromban változtatás szándékát? Hajlandó vagyok-e meglátni benne a fejlődést vagy az arra irányuló igyekezetet?
Szembe tudok-e nézni azzal, hogy van bennem egy büntető működési mechanizmus, amivel nem csak a partneremet, hanem saját magamat is elzárom a szeretettől és táplálás helyett kivonom a szeretetenergiát a kapcsolatunk teréből is?
Merek-e ezzel szembenézni?
És ha felismerem magamban ezt a működést, hajlandó vagyok-e változtatni rajta?
Szimbolikus megközelítésben így a fal, amit a sérelmeinkből építünk fel, a büntetés és az elzárás szimbólumává válik. A bennem keletkezett sérelem miatt a másikat büntetésből a fal mögé zárom, kizárom az érzéseimből, hogy megbüntessem azért a sérelemért, amit szerintem Ő okozott nekem. Más megközelítésben pedig védve magamat a további sérüléstől, én húzom fel magam köré védelemből a falakat, hogy ne érhessen fájdalom. Lényegileg mindegy is, hogy melyik megközelítést használjuk, hogy büntetésként vagy védekezésként emelünk fel a falakat a másikkal szemben, mert a lényeg az az eredmény, hogy nemcsak a páromat zárom el magamtól, hanem saját magamat is tőle. Az így emelt fal elzár bennünket egymástól, elhidegít, megfoszt a kapcsolódástól, az intimitástól, az érintkezéstől, a szeretet áramlásától. Így lesz a védekezésből és büntetésből börtön mindkét fél számára. S a fal egyik oldalán ott van, akit büntetni szeretnék, a másik oldalán pedig ott rekedünk mi is saját sérelmeink és fájdalmaink élő börtönében.
evima
