Akkor válunk igazán felnőtté, amikor merünk felelősséget vállalni. A felelősségvállalás viszont nem csak azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk a gyerekeinkért, felelősséget vállalunk a munkánkért, a háztartásért, a háziállatunkért, mert ezzel tulajdonképpen csak kapott szülői mintáinkat másoljuk le.
A valódi felelősségvállalás azt jelenti, hogy merünk végre igazi felnőtté válni és merünk felelősséget vállalni saját magunkért, saját életünkért, saját boldogságunkért.
Ha valóban tudunk felelősséget vállalni magunkért, akkor nem mutogatunk másra, mert nem az időjárás, nem a társadalom, nem a kormány, nem a főnököm vagy a szomszédom, nem a párom, nem az anyám vagy az apám hibás azért, hogy én ilyen vagyok, hogy ebben a helyzetben vagyok. Nem az anyagi helyzetem, nem a gyerekem, nem körülményeim miatt nem tudok kimozdulni abból a szituációból, amiben benne élek. Egy ideig lehet gyerekesen viselkedni és tagadásban lenni, de előbb – utóbb be kell látnunk, hogy saját tudatos és tudattalan döntéseink eredménye az, ahol most tartunk, akik most vagyunk, amilyen helyzetben benne vagyunk.
Akkor kezdünk valóban felnőtté válni, amikor végre hajlandóak vagyunk a saját döntéseinkért és saját életünk alakulásáért felelősséget vállalni és nem másokra mutogatni.
Nem az ország, nem a kormány és nem a családunk miatt vagyunk rossz anyagi körülmények között. Nem a párunk miatt élünk boldogtalan párkapcsolatban, nem a gyerek és nem a lakás miatt nem merünk elválni. Nem pénz miatt nem merünk munkahelyet váltani. Ezek mind gyermeteg felelősségáthárítások.
Akkor miért?
Saját magunk miatt. Saját félelmeink miatt.
Ha nem vagyunk boldogok, ha nem vagyunk bőségben, ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, akkor mind a saját tudatos és kevésbé tudatos döntéseink eredménye.
Gyerekként még elmegy, hogy azért duzzogunk, mert Petike elvette a játékunkat vagy azért, mert nem ehetünk még csokit, mert anya nem engedte meg. De lassan ideje felnőni…
Ha nem vagyunk jól abban, amiben vagyunk, ha nem vagyunk boldogok, akkor talán ideje változtatni a siránkozás, duzzogás, másikra mutogatás helyett. Merthogy senki más nem fog helyettünk változtatni, senki más nem fog helyettünk döntéseket hozni, senki más nem fog helyettünk beleállni az új irányokba és senki más nem fog bennünket boldoggá tenni, ha mi nem változtatunk. A siránkozásba, az önsajnálatba, a másokra mutogatásba, az áldozat és mártír szerepekbe bele lehet ragadni, de nagyjából annyi értelme van, mint azt a bizonyos sült madarat várni csukott szájjal.
Hogyan?
Néha egészen egyszerű és banális dolgok is a segítségünkre lehetnek abban, hogy nézőpontot tudjunk változtatni. Átülünk egy másik fotelba és onnan nézünk rá a helyzetünkre; kimondjuk a fejünkben lévő gondolatokat, mert a szavak így teljesen más energetikai térbe kerülnek és másképpen hangoznak, mint korábban, amikor csak a fejünkben csendben keringtek a mókuskerékben. Sokat segít, ha megosztjuk barátunkkal, bizalmasunkkal, terapeutával a problémát, mert a másik mindig más szemszögből látja ugyanazt a helyzetet. Segíthet az is, ha elmegyünk egy másik helyre, ahol más energetikai közegben, erdőben, réten, tóparton vagy bárhol máshol, ahol korábban még nem jártunk új impulzusokat és új megközelítést kaphatunk. Ha kinézünk a fejünkből, mindig kapunk új jeleket, szimbólumokat, útmutatásokat az Égiektől, a felettes éntől, a tudatalattiból – kinek, kinek hite szerint.
Senkinek és semminek nem vagyunk kiszolgáltatva, legfeljebb nem tudjuk még, hogy hogyan változtassunk rajta. De mindig tudunk úgy dönteni, hogy a saját kezünkbe vesszük az irányítást, felnövünk és felelősséget vállalunk a saját életünkért, a saját boldogságunkért.
evima
