Karácsony előtt hosszú időn keresztül készültünk testben és lélekben is az Ünnepekre. Most pedig olyan, mintha csak kettőt pislantottunk volna és máris vége…
Most a lecsendesedés időszaka van újra, az összegzésé, a belső figyelemé!
Valóban úgy sikerült minden, ahogyan vágytunk rá? Valóban szeretetteljes és boldog volt a Karácsony?
Valóban azt tettük és úgy, ahogyan szerettük volna vagy úgy ahogyan évek óta már megszoktunk? A szívünk vágya szerint cselekedtünk vagy a megfelelési kényszer hajtott bele bármilyen cselekvésbe? Tényleg azért sütöttünk annyi mindent, mert kedvünk volt hozzá vagy azért, mert így tanultuk meg anyukánktól, nagymamánktól, hogy ezt ilyenkor így kell?
Tényleg azért látogattuk meg egymást a rokonokkal, mert vágytunk rá, hogy találkozzunk velük, meghitt, szeretetteljes, illetve vidám, régi történeteket felemlegető beszélgetésekkel vagy csak azért, mert muszáj volt?
Ráhagytuk-e a párunkra, a szülőkre, a nagynénikre, nagybácsikra, hogy szokásuk szerint „beszóljanak”, kritizáljanak bennünket? Tűrtük-e ezeket némán csak azért, mert most úgyis a szeretet Ünnepe van?
A szeretet ünnepe ürügyén alárendelődtünk-e a párunknak, a gyerekünknek, a szülőknek, a rokonoknak a saját kárunkra?
Meg tudtuk-e beszélni velük, az érzéseinket, ha valami nekünk úgy, abban a formában nem volt jó?
Sokszor a szeretet ürügyén elnyomjuk a vágyainkat, elnyomjuk az érzéseinket, hogy ne bántsuk meg a másikat. Mert tudjuk a saját tapasztalatainkból, hogy az fáj. Főleg azok, akikben erős az empátia, a különös érzékenységgel rendelkezők hajlamosak elfojtani a saját érzéseiket arra hivatkozással, hogy ne bántsák meg a másikat. S ilyenkor még könnyebb erre kifogást találni: hiszen Karácsony van!
De tegyük fel magunknak a kérdést, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni ebben? Meddig vagyunk hajlandók magunkat és az érzéseinket elnyomva alárendelődni a családi és egyéb szokásoknak, az elvárásoknak, a másik személyének?
Vajon a szeretet ünnepének nem kellene az önmagunk szeretetéről is szólnia?
Tudom-e merem-e magam szeretni annyira, hogy szembe nézek azzal, hogy olyan dolgokat csináltam, amihez nem volt kedvem? Olyan érzéseket nyomtam el magamban, amiknek a kimondásához nem volt erőm vagy bátorságom? Meddig fojtom még el magamban ezeket az érzéseket? Meddig vagyok még hajlandó minden mást vagy mindenki mást választani önmagam helyett? Minek vagy kinek akarok még megfelelni és alárendelődni?
Köztudomású tény, hogy a testi tüneteink, betegségeink lelki megéléseken keresztül manifesztálódnak a fizikai síkon. Ezért (is) érdemes magunkra odafigyelni és nem elnyomni egyetlen érzésünket sem, hanem kommunikálni elsősorban önmagunk felé, majd a külvilág, a társunk, a szülők, a gyerekek, a rokonok és mindenki más felé. Ez nem azt jelenti, hogy azonnal fel kell ismerjük mindig, hogy milyen érzéseket fojtunk el. Első lépésként elég, ha vesszük a bátorságot, hogy szembe nézzünk azzal, hogy valami nekünk rossz volt vagy nem volt jó. Ha szembe merünk nézni azzal, hogy olyan dolgot tettünk vagy nem tettünk meg, ami nekünk rossz érzést okoz, az már első lépés afelé, hogy fel tudjuk göngyölíteni az elfojtásaink, a rossz érzéseink okát.
Legyünk bátrak és válasszuk önmagunkat, a saját boldogságunkat, mert senkit és semmit nem helyezhetünk önmagunk fölé!
evima
